Szöllősi Mátyás, író, fotóriporter: Transzszibériai expressz, 2019., Baskír portrék, 2019.

Karanténinterjúk: SZÖLLŐSI MÁTYÁS

Épp két éve, hogy kiállítottál nálunk. Azóta megjelent első regényed, amit be is mutattunk, jártál a Távol-Keleten és úgy tudom a Bajkál-tónál is. A kiállítás óta merre tart a munkásságod?
Igen, valóban jártam, a Transzszibériai Expresszel vonatoztunk szeptemberben egészen Ulan-Udéig, amely valóban a Bajkál-tó mellett fekszik, a mongol határ is közel van. Ismét a régészekkel utaztam, kaptam az alkalmon, hogy egy konferenciára mennek, és velük tartottam. Négy napig zötykölődtünk a vonattal odafelé, ami igen kemény volt, de elképesztő élmény is egyben. Régóta terveztem már az Expresszel való utazást, és aztán váratlanul összejött. A Bajkál-tó lenyűgöző hely, tiszta, érintetlen, az oroszok szerencsére nagyon vigyáznak rá, az édesvízkészlet 1/5-e ott van. 1600 méter mély a tó. Azért is volt hasznos ez az utazás, mert ha már elutaztam Szibériába, akkor úgy szerveztem meg a dolgot – mivel van egy ösztöndíjam, amelynek keretében a dél-uráli baskírokat fényképezem –, hogy visszafelé tíz napran elmegyek Baskíriába is. Vannak már kapcsolataim arrafelé, és mivel egy kis népről van szó, két millióan vannak összesen, nagyon támogatják, hogy a fotós projektem sikeres legyen, és dokumentáljam az életüket, a kultúrájukat, bemutassam baskíria értékeit, különlegességeit. Remek embereket ismertem meg ott, és mivel nagyon hasonló a táj, mint Erdélyben, sőt a székelyek és a baskírok népművészetében is felfedezni véltem hasonlóságokat, a szívemhez nőtt a Dél-Urál nyugati része. Az utóbbi hónapokban pedig főleg az írással voltam elfoglalva. A most kialakult helyzetben nem is tudnék a Oroszországba utazni, úgyhogy a szövegek kerültek előtérbe
Hogy töltöd a karantén-napjaidat?
Az elmúlt egy hónapban még az előkészületben lévő új könyvemmel, az Illegállal foglalkoztam, a napokban adtam le a kéziratot. Egyébként nagyrészt otthon vagyok, bár időnként a természet igencsak vonzz, úgyhogy a barátnőmmel elhagyatottabb részekre elmentünk párszor, hogy mászkáljunk a fák között, megmásszunk egy hegyoldalt, hogy kiüljünk valahová, ahol nincsenek emberek. Úgy érzem, igazán fontos az ilyen tevékenység most, hogy mentálisan és lelkileg is rendben legyünk. Nagyon jót tesznek ezek a séták egy egészen másfajta csöndben, mint ami a lakásban van. Versenyszerűen sportoltam a karantént megelőzően, amit most nem tudok űzni egyáltalán, úgyhogy fizikálisan (is) egy erős váltás ez a szituáció nekem. Egészen sokat olvasok, és szeretnék folytatni egy már megkezdett kisregényt, vannak ötleteim, és most lesz is időm azon töprengeni, mit is szeretnék kihozni belőle. Természetesen íróként és fotósként is foglalkoztat ez a mostani helyzet, úgyhogy mindként formában szeretnék foglalkozni a járvánnyal, illetve azokkal a dolgokkal, amikre komoly hatással van.
Milyen szokásaidon változtattál a karantén kapcsán?
A karantén átalakította a szokásaimat, a munkámat, a hétköznapi rutint, mert például fotós munkáim most nem nagyon vannak. Nincsenek koncertek, irodalmi rendezvények, még a barátaimmal sem találkozom. Fontos megóvni az idősebbeket, mondjuk édesanyámat attól, hogy átadjam neki a vírust. A karantén előtt kijártam dolgozni, kávézókba, szabadtérre, legtöbbször nem otthon írok, ami szintén átalakult, és egyébként is olyan típus vagyok, aki egyfolytában mozgásban van, szóval kezdem észrevenni magamon, hogy máshogy működök, a szervezetem, más az alvásigényem, másként jár az agyam, és bár pont egy hete beszélgettem arról valakivel telefonon, hogy meglepő módon „zökkenőmentes” volt ez a váltás, nyilván azzal, ahogyan telik majd az idő ebben a beszorított állapotban, egyre több figyelmet kell fordítani arra, hogy mindennek hosszútávon ne legyenek igazán káros hatásai, és amikor beindul az élet, ne úgy kelljen folytatni bizonyos dolgokat, mintha újra kellene őket tanulni. Úgy vélem, hogy ha le is megy pár hónap alatt ez az egész, és mondjuk szeptembertől folytatódik a hétköznapi élet valami ahhoz hasonló módon, ahogy a karantén előtt volt, akkor is még hónapoknak kell eltelniük ahhoz, hogy a társas érintkezésben, a kommunikációt tekintve, úgy összességében a bizalom szempontjából helyre rázódjanak a dolgok. Most is nehéz, de az is kemény lesz, mert zavar lesz bizonyos fejekben hónapok elteltével, és mindez szélsőséges dolgokra fogja ragadtatni az embereket. Biztos vagyok benne, főleg ha még a nyár vagy a kora ősz alatt bekövetkezik a (vissza)váltás, hogy lesz egy komoly eufória-hullám, hatalmas felszabadultság-érzet, aminek nem csak pozitív hozadékai lehetnek, mert az ilyesmit (is) nehéz jól, egészségesen kezelni.
Kellett változtatnod az alkotói rutinodon a karantén miatt?
Szerencsém volt, hogy a könyv írásának utolsó fázisa közben robbant be ez az egész, mert már nagyon tudtam, hogy mi van, mit akarok, hogyan végződik a szöveg, másrészt nyilván azért is volt pozitív része számomra, mert heteken át nem nagyon tudtam mással foglalkozni, esténként nem kellett mennem fotózni, nem voltak leadandók stb. Voltak olyan napjaim, amik úgy teltek, hogy tényleg csak ültem a gép előtt, és hirtelen este lett, és azon kaptam magam, hogy nem ettem, nem voltam sehol, csak a két kisregénnyel foglalkoztam, és egyszerre volt nagyon izgalmas és döbbenetes, mennyire mélyen bele tudtam feledkezni a munkába, és ugyanakkor, kis idő elteltével, ijesztő volt elgondolkodni azon, hogy az ezt megszilárdító és még hangsúlyosabbá tévő körülmény vajon meddig áll majd fent. Azt is érzem azonban, hogy könnyen be lehet fásulni, el lehet veszíteni a motivációt, és talán most még gyorsabban pörögnek a napok, mint egyébként. Számomra a legfontosabb; aktívnak maradni, adott esetben segíteni annak, akiknek kell/lehet, és emellett figyelni az eseményeket, anyagot gyűjteni egy leendő szöveghez, ami részben ezzel a mostani helyzettel, témával foglalkozik.
Mennyire éled meg nehezen a karantént?
Alapvetően minden kényszer nehéz. Főleg egy bizonyos idő elteltével, amikor az új helyzettel együtt jelentkező esetleges kíváncsiság, izgalom, érdeklődés alábbhagy, és rutinná válik az is. Csakhogy ez egy olyan rutin, aminek még ha akarnánk, akkor se tudnánk az alapvető szabályain változtatni, és bizony elég nehéz meghatározni, hogy hol is kezdődik mindez, odakint, vagy idebent. Nagyon érdekel, hogy hogyan hat ez a helyzet az emberekre, és komoly feladat lesz ezzel foglalkozni egy szövegben, láttatni bizonyos folyamatokat, párbeszédeket írni, olyan szegmeseit ábrázolni az alapproblémának, amivel korábban más esetleg még nem foglalkozott, és olyan formában, hogy az működőképes, hiteles legyen. Érdekes, mert a nemrég leadott kéziratban is fel-felvillantak erre utaló dolgok, miközben írtam a szöveget, olvastam sok mindent, felbukkantak hírek, amik felkeltették az érdeklődésemet, de idővel persze rájöttem, és a szerkesztőm is ezt javasolta, hogy semmi olyasmit nem szabad beletömködni a szövegbe, aminek, azzal együtt, hogy figyelemfelkeltő és izgalmas lehet, nincs meg az igazi funkciója. Az új könyvben két kisregény kap helyet, és egy ideig úgy gondoltam, hogy olyan formában írom meg őket, mintha a járványhelyzet után játszódnának, és onnan tekinthetnénk vissza erre a helyzetre, de végül nem így lett.
Mennyire éled meg tragikusan a járványt?
Szörnyű látni, olvasni azokat a híreket, amik mondjuk az olasz helyzetről vagy az Amerikában zajló eseményekről tudósítanak, de nyilvánvaló, hogy az ember akkor tud valamit igazán átérezni, ha konkrétan vele, vagy a hozzá közel álló emberekkel történik meg, ha átéli. És azért is kell nagyon elővigyázatosnak lenni, és betartani bizonyos szabályokat, mert közben tény, hogy Magyarországon is járványhelyzet van, és ha arányaiban jóval kevesebb fertőzött is van, mint az említett államokban, sokkal több a beteg, mint amennyi a hivatalos számadatokban szerepel, ez egészen biztos. Sokan még mindig nem fogták fel azt, hogy nem az a baj, ha kimozdulnak időnként, hanem az, hogy hova, milyen formában, és hogy ha bemennek egy olyan helyre – mert most is van ilyen hely –, ahol sokan vannak, azzal nemcsak a saját egészségüket teszik kockára, hanem másokét is. Mintha néha elfelejtkeznénk róla, hogy nemcsak minket fertőzhet meg egy másik személy, hanem mi is másokat. Nehéz meghúzni a határt, mert abban is biztos vagyok, hogy a mentális betegségekben szenvedők aránya nőni fog, a depresszió hónapok elteltével bizonyos értelemben általánossá válhat, és a bezártság, a korlátozás nagyon rossz hatással lehet az emberekre, ami újabb kezelendő problémákat hozhat létre, és nem lennék meglepődve, a gazdaságot nem is említve, ha igazán komoly, megoldhatatlannak tűnő kihívásokkal néznének szembe a szakemberek, és nemcsak ők. Nyilvánvaló az idő, vagyishogy meddig tart ez a mostani állapot, az igazán sorsdöntő.
A fotóriporteri és írói munka merőben különböző munkamódszert kíván. Az egyik az utcán a másik elzártan zajlik. Mennyire befolyásolnak a vírus következményei?
Én nem szűkíteném le ezt a két dolgot ilyen erősen, mert egyrészt, ha arra gondolok, hogy mi inspirál igazán az írással kapcsolatban, akkor rá kell jönnöm, hogy a nagy része, bizonyos lényegi része az utcán, odakint zajlik, kvázi ott történik meg, ott látok, érzek, tapasztalok dolgokat, másrészt pedig a képszerkesztés, egy sorozat összeválogatása pedig gyakran a négy fal közé szorít. A fotósmunkáim egyelőre megszűntek, és a saját projekt működtetése is akadályokba ütközik most, ahogyan azt említettem korábban is. Az, hogy az utcán készítsek sorozatot – nyilván nem olyan formában, mint mondjuk a Budapest Katalógus esetében, amit évekig csináltam a járvány előtt – persze elképzelhető. Mondhatnám azt, hogy ez remek terep arra, hogy folyamatosan ott üljek az asztalnál és írjak, de azért ez sem ennyire egyszerű. Ami biztos, hogy nem szeretnék kapkodni, és azért, mert kialakult egy ilyen helyzet, még nem biztos, hogy most azonnal írnom kell róla. Olvastam szövegeket már az elmúlt egy hónap során, amik ezzel foglalkoznak, nem mindegyik volt jó.
Tudsz belőle inspirálódni?
Igen, erősen elgondolkodtam egy történeten, azt hiszem, találtam egy jó alapötletet, amire lehet később építkezni. Anyagokat, cikkeket gyűjtök össze, kommunikálok emberekkel, hogy ők hogyan élik meg, mit látnak a saját szűrőjükön keresztül ebből az egészből, hogyan változtatnak ők is a szokásaikon, mit éreznek magukon, főleg lelki-mentális értelemben, miként alakult át az életük. Nyilvánvalóan rengeteg szempontból lehet majd vizsgálni ezt, hiszen a járvány az élet összes területére hatással van most már, egy-két igazán elszigetelt helyen kívül nincs is olyan területe a bolygónknak, ahol ne hatna konkrét vagy valamilyen áttételes formában a kór. Elkezdtem újra naplót vezetni, és szeretnék verseket is írni erről, van már a betegséggel kapcsolatban egy konkrét ciklus, a Gyulladás, amit korábban írtam, és ez a helyzet most alkalmat ad arra, hogy – persze másként, de – újra foglalkozzak ezzel a fontos a témával.