Pinczés József: Tartani amíg ideér, és Lukács Barbara: Fontos idő című közös projektje.

Karanténinterjúk: PINCZÉS JÓZSEF

Tavaly januári kiállítás óta merre tart a munkásságod?
Hogy merre tart, ahhoz a felettünk tomboló bolondos szél, az alattunk összecsapó hullámok és a belül égető lángnyelvek között kellene egy közös eredőt – az elemek között kiigazodva – megtalálni, majd behúzni valahogyan. Lehetetlen. A lehetetlenbe halad. Egy délibáb felé hajózok, eddig is ezt hittem, most ezzel kapcsolatban csak az változott, hogy valóban egyre bizonyosabb a tény, hogy befelé kell röpülni. Most mindennek ez a melegágya.
Hogy töltöd a karantén-napjaidat?
Nekem mindig feküdt az egyhelyben levés. 12 éve a pincében festek a szabadidőmben. Mindenem itthon van hozzá. Amíg nincs senkinek baja a szeretteim közül, van maszatolni való, én elvagyok valahogy. A karantén elején felköltöztem a konyhába, hogy a feleségem közelében lehessek, ma meg jobb lett végre az idő, úgyhogy most az erkélyt festem át. Úgy nézhetek ki az utcáról, mint egy hajóskapitány, aki a megfelelő szelet várja. Spórolni kell, de a festékkel meg nem akarok. Engem a maszatolás varázsol el leginkább, ha ez megtörténik, kikapcsolódom. Onnantól már a kép bosszant, nem az, amit kimondani is félünk a kinti helyzettel kapcsolatban. Belül sejthető, mi az, ami kiszakítja az embert ebből a kimondhatatlanból.
Kellett változtatnod az alkotói rutinodon a karantén miatt?
Nem tudom, mi pontosan az alkotói rutin, de eddig sokkal nehezebb volt időt csípni innen-onnan, hogy folyamatos munkának gondolhassam. Egy festő csak akkor tud maximális fordulatszámmal működni, ha fest. Így most megint jobban annak érezhetem magam, ami vagyok. Megteremteni a megfelelő körülményeket az alkotáshoz most sem egyszerűbb, hiába lett több szabadidő, de nem panaszkodom inkább. Most kiállítások sincsenek úgy ahogy eddig, de az alkotás nem áll meg. Akárcsak a tavasz – ugyanúgy beérnek a színei a vásznon, mint a fák rügyei. Így próbálom nézni ezt a rémálmot, amiből nem tudom, mikor ébredhetünk fel, s legfőképpen azt, hogy hogyan. Ez egy csodálatos zárványszigete is valahol az életemnek. Váróhely, a rémesbe záródó csodálatos zárványé, képekkel teli álom egy kómában.
Min dolgozol most?
Rajzolunk Barbival, a feleségemmel. Most épp a rólam készített füzetnyi rajzai inspirálnak, amik mindegyikéhez egy-egy mondat kapcsolódik és alakít ki egy kis történetet. A címe: Fontos Idő. Kiadványban gondolkozunk. Ezekre a szöveggel ellátott rajzokra reagálok. Ő bemutatja a főhőst, ahogy ő látja, én meg ami benne van. Az enyémnek “Tartani amíg ideér” a munkacíme jelen pillanatban. Valahogy egymásba akarom folyatni a kettőt és pályázni szeretnénk a harmadik fejezetéhez. Meglátjuk.
Milyen szokásaidon változtattál a karantén kapcsán?
Köszönök az erkélyről a szomszédoknak.
Mennyire éled meg nehezen a karantént?
Istenesen. Húsvét volt az előző hétvégén, nem mehettünk haza, de Istent érzem, ő meg nem tragédia – mi lehetnénk jogosan az övéi. Azóta eltelt még egy hét.
Mennyire éled meg tragikusan a járványt?
A tragédiát azokban látom most legfőképp, akik, bár megtehetnék, nem akarják helyén kezelni a szituáció komolyságát. Akik most sem hajlandóak befele venni az irányt.
Ha jól tudom, tanítasz is az utóbbi időben. Mesélnél erről?
A Zöld Kakas Líceum keretein belül kreatív online foglalkozásokat tartunk. A mai gyerekeknek most különösen nehéz. Ők a jövő, ha kinézek az utcára most, akkor el nem tudom képzelni, hogy nekünk mi juthatna jogosan majd abból. Nekik tényleg nagyon nehéz most kiigazodni bármin is.
Te is tudsz távoktatásban tanítani?
Próbálkozom. Érdekes kompetenciák jöhetnek így a felszínre. Én nagyon élvezem a társaságukat, jó érzés másokat kicsit feltölteni zárványidőben, ez nem is áll messze a festészet céljától sem.