• fade

  • </p

  • MESÉLŐ KÉPEK

Fekete Attila Fattila

MIÉNK ITT A TÉR

Közgazdász, szociológus végzettséggel rendelkezem, s közel 40 éve foglalkozom fotózással, képek készítésével. Voltak időszakok, amikor egyre-másra születtek képek, máskor hosszabb szünetek ékelődtek közbe - elfoglaltságomtól és ötleteimtől függően. Az utóbbi 10 évben rendszeresen készítek képeket melyek egy része honlapomon is megjelenik: http://fattila.hu/.

A „Miénk itt a tér” című fotókiállítás egy budapesti tér – a Hunyadi – mindennapjait mutatja be. A tér a környék találkozási helye, ahol sokféle ember megfordul, megpihen, időt tölt. Mi emeli ki ezt a Teret a többi tér közül? A hangulata, az apró történések, az emberi kapcsolatok, s azok sokféle megnyilvánulása. Az, ahogy a sokféle ember békességben megfér, megél egymás mellett. Hamvas nyomán ez a Tér nem csak tér, hely is, hisz arca, metafizikája van.

Központi hely, mégis eldugott, sok ismerős számára ismeretlen. Több mint 10 éve élek a környéken, gyakran járok arra, s gyakran élek a Tér által biztosított lehetőséggel. Kifújom magam, olvasok, nézelődök. Leginkább szemlélődök és fotózok. A Hunyadi tér életét már 5 éve fotózom.

A Tér olyasmi mint az ország – kicsiben. Felújították, kivágtak pár fát, kerítés épült. Megszépült. Került bele őr is, aki megszól, ha a lángos mellé sört iszom, de csak ha valamilyen esemény zajlik. Hétköznap legfeljebb feddőn néz rám, hogy is szólna, hisz a haverjai sem vizet isznak. A téren szinte mindig van valaki. Az első napsugár kicsalja az embereket, s az utolsó utáni is ott találja őket. Mindenféle ember megfordul a – látszólag – hajléktalantól a – valaha – úrinőig. Szó szerint sokszínű a Tér, nem csak a virágok miatt, az emberek bőrszíne is változó. Megfordulnak itt turisták, akik a szállásukat keresik, de a többség láthatóan környékbeli. Vannak, akik csak átmennek a téren, de vannak rendszeresen kijárók is, akiket magamban térlakóknak nevezek.

Sokfélék az emberek, de mégis egyformák, mert a Téren mondhatni mindenki egyenlő. A parkőrt a – látszólag – hajléktalantól csak a mellénye választja el. A cigány kisfiú pancsolhat a fehérbőrű kislánnyal, falusi néne és városi dáma üldögélhet egymás mellett a padon, a kétes egzisztenciájú úr játszódhat a jól öltözött lánnyal.

Belegondolva tehát a Tér mégsem olyan, mint az ország – békésebb. Itt nincs gyűlölködés, nincs ellenség, hisz különböző társadalmi csoporthoz tartozó, eltérő fajú emberek élik egymás mellett, időnként lazán egymáshoz kapcsolódva életüket. A sokféleség, sokszínűség békésen megfér egymás mellett.

Ahogy Sziddhárta folyója, a Tér is tanít. Mesélnek az emberek. Nem szó szerint, nem – feltétlen – hozzám, de mégis nekem. A jelenlétükkel, a mozdulataikkal, a másikhoz, egymáshoz való viszonyukkal, a kapcsolataikkal. Minden arc, gesztus mögött egy-egy kis történet rejtőzik. Hamvas nyomán ez a Tér nem csak tér, hanem hely is, hisz arca, metafizikája van.

A célom ez volt, a genius loci megörökítése, megragadása. Úgy gondolom manapság különösen fontos annak bemutatása, hogy akár teljesen különféle emberek is képesek békességben, gyűlölködés nélkül egymás mellett élni. Nem kell más csak egy kis lazulás, napsütés, s megteremteni a Teret…